Különös történelmi-, család-, és városregény A szív határai. Számos műfaji konvenció keveredik benne anélkül, hogy bármelyik mellett elkötelezné magát a szöveg. Egy ambivalens viszony analízise Poós Zoltán munkája, amely – szembehelyezkedve a trendekkel – nem kerít túl nagy feneket az elbeszélhetőségnek, elég nagyvonalúan bánik a fikcióval ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjon bizonyos buktatókat. Szerencsére azonban a regény minden olvasói hiányérzet ellenére is lebilincselő, szórakoztató, igényes írás.

Charles Darwin elmélete kiállta az idők próbáját. Mégis, amikor a legtöbb bizonyíték támasztja alá az evolúció elméletének hitelességét, megdöbbentően nagy tömegek hisznek abban, hogy minden úgy történt, ahogy a Genezis könyvében le van írva: a Föld csupán tízezer éves, és az összes faj egy időben keletkezett, csodás isteni beavatkozásra. Dawkins birokra kel velük és lesújt könyvével.

„Berlin arra ítéltetett, hogy örökké keresse, de sohase találja meg önmagát” – idézi Karl Schefflert Sausic Attila Berlin utcáin című könyvében. Legyen ez a mottója annak az útinaplónak, amely Berlin városában és Sausic könyvében kalandozva született, és amely arra ítéltetett, hogy Berlint keresse, de talán soha ne találja meg.

Helen Fisher antropológus - miközben arra kereste a választ: kik vagyunk és kit szeretünk? - négy személyiségtípust határozott meg az agyban lévő vegyületek alapján: A Felfedezőt, az Építőt, a Vezetőt és a Tárgyalót. Vonzzák-e egymást az ellentétek? Mi befolyásolja a párválasztást? Biológiai értelemben vonzódunk a másikhoz, vagy máshogy? Ha kíváncsi vagy a szerelem tudományos elméletére, és ha szeretnéd megtudni, melyik személyiségtípushoz tartozol és ki lehet a párod, nézd meg az alábbi videót.

„A legképtelenebb igazságoknak, fiam, amelyek egyébként a legsötétebbek is, soha nem marad nyoma.” – mondja Atto Melani az Imprimatur egy lapján. Ezt a mondatot próbálja Rita Monaldi és Francesco Sorti megcáfolni: minden nyomot és dokumentumot felkutatnak a 17. század végi Európa pestis és török sújtotta történelméről, hogy aztán regény formájában az olvasó elé tárják. A fikció és valóság, fantázia és történelmi tények egymásba fonódó bizonytalanságában vergődő olvasó tudásszomja számára az Imprimatur minden szava egy korty kétség: talán egy pillanatra csillapítja, de lehet, hogy hosszú távon csak fokozza a szomjúságot.

„Néha az az érzésem, hogy egy regényhős vagyok egy olyan könyvből, melynek az utolsó oldala már meg van írva.” – mondja Chájim, a kabbalista. „És persze kíváncsi vagy, hogyan végződik?” – kérdezi tőle Ábrahám, a gazdag textilkereskedő. „Hát persze. De mégse szeretném megnézni, mi van az utolsó oldalon, mert azzal elrontanám az olvasás örömét, pedig igen vastag a könyv.” – válaszolja erre Chájim.

Egy vaskos irodalomtudományi munka a jelenlegi olvasási szokásokat és szövegértési anomáliákat figyelembe véve már önmagában ironikus jelenség, különösen, ha a kötet alapvetően olvasóbarát tanulmányainak lehetséges közönségére gondolunk. Bazsányi Sándor írásai elsőre ugyanis zavarbaejtően könnyednek tűnnek, gondolatmeneteiben mintha mindvégig egy apró kis jelzőfény világítana: „erre gyere, engem kövess, olvasó”, így pedig még a súlyos szakkifejezések sem akadályozhatják a naiv vándort célja elérésében. Ez az olvasmányosság ugyan nem megy a tudományos alaposság rovására, csupán azt a kérdést veti fel, hogy akad-e olyan olvasó, aki pusztán élvezetből vág neki a szövegnek?

Hiány. A kötet darabjait a hiány mozgatja. Az írás oka is maga a hiány, ahogyan a szabadság és jog hiánya mozgatja a Sorstalanságot, a szülők hiánya Dickens regényeinek gyerekhőseit, a tudatosan vállalt férj hiánya Hester sorsát A skarlát betűben vagy Sontag hiánya a nekrológot – Antal Nikolett írása Bán Zsófia Próbacsomagolás című kötetéről.

Lenyűgöző az a mesélőkedv, amely a könyv belső dinamikáját megteremti, és amely nélkül valószínűleg csak adatok, idegen nyelvű megnevezések, és rítusok egymás után megjelenő elegye lenne a kötet. A szerző magával ragadó lendülete pedig kitart a könyv végéig! – Kovács Péter ír Boglár Lajos Wahari című könyvéről.

Szubjektív útinapló – elsőként ez ugrik be az olvasónak, ha kezébe veszi Tatár György könyvét, amely a kilenc éve az Osiris Kiadónál megjelent kötet második, bővített kiadása. Az első néhány oldal után aztán rá kell döbbennie, hogy az előszó iránymutatásai tökéletesen helytállók, tekintettel a korlátozott nézőpontból ábrázolt utazásra. Ám a szerző nem valamiféle pontosan meghatározható útvonal mentén kívánja bemutatni az országot, az utazás a szövegben egyszerre sokkal absztraktabb és mégis, bizonyos szempontból nagyon is földhöz ragadt. Ennek köszönhetően a személyesség az élmények előadásmódjában általános érvényűvé válik, így a könyv jóval több, mint szubjektív útinapló.