A hat ciklusból felépített kötet első versében – amely bevezetőként megelőzi a tematikus egységeket – olvashatjuk: „...például bekopogok / egy idegen ajtón / és amikor válaszolni kellene, / hogy egyáltalán ki vagyok / és mit akarok, akkor majd / a hallgatásommal győzök.” Frappáns felütés ez, amely ugyanakkor egészen magasra helyezi a lécet, kérdésessé téve, hogy a költő képes lesz-e egyáltalán megugrani azt. Nem is a leírtak erejében bízik, a világos, kézzelfogható jelekre apellál, hanem a csenddel akarja legyőzni mindazokat, akik esetében így már a jóindulat sem számít, hiszen végül: „tényleg kinyitják.”

Sam Harris fekete-fehér portréja olyan, mint a Tények és keresztények című esszéje: gunyoros, kételkedő, könnyed stílusú, de megfontolt. Olyan esszé, amely kiélezi a különbségeket és fekete-fehér színben tünteti fel őket. Nem hagy más lehetőséget, csak a „vagy-vagy”-ot. Nincsenek kompromisszumok, nincsen mismásolás: vagy hit van, vagy hitetlenség. Vagy létezik Isten, vagy nem.

Míg minden bizonnyal élnek köztünk homo erectusok, sőt, neandervölgyi előemberek is, a büszke többség mégis homo sapiensként mutatkozna be egy földönkívülinek, a sapiens-t duplán dadogva el a végén...

A gombák, a gombászat, az ínycsiklandó étkek és a szakácsművészet szerelmeseinek készült kiadvány, hogy egész évben szemük előtt tarthassák a legfontosabbakat: mely hónapban milyen gombákat kell vadászni, mik a legfontosabb tudnivalók az adott gombafajtáról, hol ajánlatos keresni őket, és végül mit érdemes készíteni a zsákmányból. Erdélyi gombák, ízek, emberek a 2010-es évre.

Ha az olvasó sokáig figyeli a Pluralica első, összevont számának borítóját, amelyen Maarit Murka Észt című képe és Kivisildnik haikui szerepelnek, az az érzése támad, hogy az idegen [észt] egy idő után ismerőssé válik, hogy a képet felosztó keresztvonalak felszámolódnak és a mozaik egésszé áll össze. Az a benyomása támad, hogy az osztottság mögött felfedezhető valami halványan körvonalazódó, összefüggő egész – ami persze lehet, hogy csak az egyes fragmentumokon keresztül válik hozzáférhetővé.

Rövid bevezetőként annyit – és ez árulkodik a szövegek által okozott agymosásról – hogy a tartalomjegyzékhez lapozva a recenzens nem a kötetben szereplő szövegek címlistáját látja a titulus alatt, hanem egy Tartalom című neoavantgárd szabadverset, amiben ráadásul még egy kósza rím is található (Kút a nap alatt / Flaubert és a divat). Meg kell hagyni, hogy akit levesz a lábáról egy Centauri-szöveg (és Rec. ide sorolható), az hajlamossá válhat a kötet gyors bekebelezésére.

Háromféle Kántor-olvasó lehetséges: aki immanensként szemléli a korpuszt s így hozzáfér érdemeihez, aki kérdésről kérdésre hánykolódik és a patt-helyzet feszítő gyötrelmeivel vív - és aki félreteszi.

A kulcsszó semmiképpen nem az unalom vagy az értéktelenség, hanem inkább a permanencia. Bár Laboda egyszer sem kerül ugyanabba a helyzetbe, és a főhőst nem szerepeltető történetek is változatosnak nevezhetők, a sztoriépítés, de maga a narráció is olyan, hogy egy idő után csak annak okozhat kulminális örömöket, aki már a Tévémaci helyett is Borgest olvasgatott.

A tehetségnek semmi köze nincs az igazmondáshoz és felelősséghez, lévén eredő képesség; vagy van belőle valakinek, vagy nincs, függetlenül attól, hogy az illető erkölcstelen vagy becsületes – ráadásul önmagában még senkit nem tesz jó alkotóvá.

Az utóbbi évtizedekben fellazulni látszanak a krimi-irodalom műfaji keretei: a hagyományos cselekvésszövést újabb és újabb narratívák építik le, majd fel; elég csak Dürrenmatt, Pynchon, Auster vagy Robbe-Grillet kísérleti detektívregényeire gondolni. Napjainkban egy új műfaj követeli az őt megillető helyet a krimi-irodalom sötét tónusú palettáján: az amerikai gyökerekkel rendelkező skandináv femikrimi, amely Sara Blaedel Bízz bennem című könyvével köszön be Magyarországra.