Szerző: Rumbold Éva

Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában című könyve a kontinuum elvét tárgyalja, amely a jekána indiánok közösségeiben olyannyira harmonikussá teszi az életet, hogy elképzelhetetlen az agresszió, a válás, a bűnözés – elképzelhetetlenek a boldogtalan emberek! Rumbold Éva cikkében szülői tapasztalatai tükrében keresi a választ arra a kérdésre, hogy lehet-e a kontinuum elve a boldogság titka, működhet-e ez az elv egy teljesen másfajta társadalomban, és mit profitálhat egy gyermek abból, ha a szülei másként gondolkodnak?

Sokan olvastuk a forradalmi könyvet, a „vájtszeműbbek" már angolul, németül. Hogy mi a közös bennünk, azokban, akiknek a könyv alapvetően változtatta meg a gondolkodását? Nem elégedtünk meg a nagynénik tanácsával, Pikler Emmivel és doktor Spockkal, a média és a babaáruházak közvetítette üzenetekkel. A hagyományos, illetve fősodorbeli megoldások helyett jobb, hitelesebb, koherensebb szemléletet keresünk az élet más területein is. Ezért száműztük a tévét, ezért járunk biciklivel bevásárolni, ezért játszunk a tárgy helyett az együttlét örömére koncentráló játékokat. A könyv megjelenése után azonnal pezsegni kezdett az internet, tapasztalatcsere indult a mamás fórumokon, és levelezőlista is alakult. Visszatérő gondolat, hogy mi nem jekána indiánok vagyunk a dél-amerikai őserdőből, nem vesz körül bennünket zárt, ölelő közösség, pénzért dolgozunk, sokszor keservesen - és itt, a négysávos autóutak világában másként kell bánnunk ugyanazzal a kontinuummal.

A  legtöbb bírálat a könyvnek azt a részét érte, amely szerint a jekána indiánok semmi különöset nem tesznek a gyerekeik biztonságáért, akiknek ugyanolyan körülmények között kell megtanulniuk vigyázni magukra, mint amilyenek között a felnőttek élnek. Akik szörnyű gyerekbalesetekről hallanak a tévében, a lépcsőt ráccsal rekesztik el, a mászóka előtt pedig izgatottan figyelmeztetik a dedet: jól kapaszkodjon, azoknak ez a szemlélet elképzelhetetlen.

Mi az, ami rohanó (satöbbi) világunkban, itt és most mégis alkalmazható a Liedloff által megfogalmazott rendszerből? A kontinuumelv magyarosított változatát éljük a most tizenhét hónapos Julival, és jelentem: az élet a mi kultúránkban és közegünkben is egyszerűbb, boldogítóbb így. Mert:

Megadjuk neki a testközelséget és az együttlétet. Nincs külön babaszoba, együtt alszunk, hordozzuk, és mindenhová együtt megyünk: vásárolni, lakógyűlésre, diplomaosztóra, de még színházba is. Ketten vagyunk neki: apja és anyja, mert a lénye egyenes folytatása az örömnek, amelyben fogant. Lát minket összebújni, érzelmesen beszélgetni és vitázni is.

Nem bíráljuk az igényeit. Ha negyedszer alszik el félórára napközben, mert úgy alakul a napja, az éppúgy rendben van, mint ha egyszer szunyál három órát. Ha citromot szeretne, egyen, ha a karomból akarja figyelni az eseményeket, magamhoz ölelem. Amíg csecsemő, nem akarunk tőle semmit, csak élvezzük. Nem szoktatjuk semmire, nincsenek a ritmusától és érettségétől idegen elvárásaink.

Bízunk a jóságában és a kompetenciájában. Nem tekintjük kis rendbontónak, és alapvetően nemigen féltjük sem az allergiától, sem a csonttörésről. Képes lemászni a lépcsőn, és vigyorogva visszajön. Mindent megvizsgál, mindenben örömét leli, finom mozdulatokkal közelít a tárgyakhoz. De ha megkérem, tegye le a féltett nyakláncomat, leteszi. Persze kíváncsi vagyok, az énje formálódásával hogyan alakul majd a viselkedése.

Életünk részévé tesszük, nem teremtünk számára külön babavilágot. Nem járunk babás foglalkozásokra sem, nincsenek gyermekszavaink, nem akarjuk folyton valami izgalmas fejlesztő játékkal elszórakoztatni. Legjobb játékai a mi kezünkben látott tárgyak: lábasfedő, biciklilámpa, fakanál. Amíg bazsalikomot ültetek a teraszon, ő evőkanállal kotorász a másik virágládában. Néha lecsúszik a zoknija, és beleül a sárba, nem tragédia. Sokat van emberek között, a hordozás révén embermagasságból naponta arcok és helyzetek százait figyelheti meg, és reagál rájuk. Megfogja a néni kabátgombját a buszon, és a néni örül és elbeszélget vele. Elleste, hogyan kell habot verni, bőszen gyakorolja ő is egy rumbatökkel.

Szakítottunk a jól bebugyolált baba képzetével és a csecsemőgondozás tárgyaival. Lehántottuk a fölöslegesnek ítélt kellékeket a gyereknevelés gyönyörű, élő lényegéről. Nincs cumisüvege, babakocsija, kiságya, járókája. Nem számok, időpontok jellemzik a lényét, nemigen gondolkodunk rajta, hány kiló és mikor jön a foga. Látszik rajta, hogy egészséges és boldog. Nem számít, hogy néha kint van a kis dereka, nem leszek ettől rossz anyja. A lényeg a közelség, az a magától értetődő létezés, amelyben mindannyiunknak öröme telik.

(A cikket illetően a szerző minden jogot fenntart.)