Szerző: Katona Elza

Gyerekverseket felnőtt fejjel két okból olvasunk: egy, a mi gyerekünknek, kettő, nosztalgiázunk. (Három, kritikát írunk az adott kötetről, de ezt inkább hagyjuk). Jómagam négy-öt évente újraolvasom kedvenc mesekönyveimet vagy belelapozok a Meseboltba, a Nefelejcsbe vagy az abszolút favoritomba, Weöres Sándor Bóbitájába, merthogy ezeken nőttem fel.

A Lám, egymást érik a csodák követi a gyerekvers-kötetek jól bevált receptjét: szójátékokon alapuló, hál'istennek nem bugyuta mondókák, katonás ritmusok, lágy dallamok, egyszóval a betűknek az a lényege, hogy hanggá változzanak. Az Erdei iskola például - gügyögés és aranyos állatkák - biztos befutó a csöppségeknél, ami pedig a szerkesztési koncepciót illeti, a kötet vége felé következnek a komorabb hangvételű, melankolikusabb versek, melyek az idősebbekhez vagy nem feltétlenül csak a gyerekekhez szólnak (Ősz, Anyám). Több olyan költemény olvasható a könyvben, amely egy-egy népmese átdolgozása, például a Tréfás mese, amely ékes példája a folklórban megnyilvánuló abszurd humornak, és amelyet például Kriza János erdélyi népmese- és népköltésgyűjteményében is olvashatunk (az eprészni kiruccant malomról). Szilágyi Domokos szülőföldje népmesekincsét vette alapul, de román és kazah népmese átköltött változata is szerepel a kötetben.

Gyerekkönyveknél kétszer olyan fontos az illusztrációkról is bővebben szólnunk, egyrészt, mert az olvasni még nem tudó gyerek először ezekre fog figyelni, másrészt mert nagyon nem mindegy, hogy milyenek. Az én szüleim például elvből nem vettek olyan mesekönyvet, amiben alig volt szöveg és az egész oldalakat a grafikák töltötték ki; a megfelelő kép-szöveg arány valóban fontos. A jelen kötet esetében csak jót tudok mondani, nem billen el a mérleg sem az illusztrációk, sem a szövegek javára, a képek nem vonatkoztatnak el túlságosan a szövegtől (ha macikról van szó, akkor macikat is rajzoltak oda), de nem is puszta illusztrációk, sajátos, kicsit szürrealisztikus világot alkotnak az emberarcú felhőkkel (ez különben érdekes, biztos sokan megfigyelték már, hogy a gyerekek szeretnek szemet-orrot-szájat rajzolni a „napocskának") meg a kék hajú lányokkal.

Összességében a kötet mind a tartalom, mind a képi világ tekintetében megállja a helyét fent említett neves elődeihez viszonyítva is, a lírát szerető felnőttek számára pedig Szilágyi Domokos költészetének ez a kevéssé ismert vagy ritkábban emlegetett oldalának felfedezése jelenthet kellemes meglepetést.

Ízelítő a kötetből:

Mondogatók

1

Akinek a szeme kék,

Takarója a nagy ég,

Akinek a szeme zöld,

puha ágyat ad a föld,

            akinek barna,

            eledele alma,

            akinek fekete,

            liliom a tenyere

10

-                     Egyedem-begyedem,

ez a tücsök-egyetem?

-                     Arrább tessék, Feketerigó,

itt a Cserebogár-mulató.

-                     Egyedem-begyedem,

Mi csücsül a fejeden?

-                     Három csillag, két cinege

hussant az imént épp ide le.

-                     Egyedem-begyedem,

mi marad a kezemen?

-                     Tulipánillat, szegfűlevél,

Mosolya éppen a szívemig ér!

11

Pimpimpáré, retyerutya, hej!

Alszik a város, aluszik a tej,

Macska vadászik, csizma a lábán,

Egerek sírnak-rínak a ládán,

Receruca, sejhaj, pimpimpáré,

forró kályhán duruzsol a kávé,

aluszik Marika, Jancsi is álmos,

szép holnapról álmodik a város.