Olvassa el az első két fejezetet az iráni író regényéből, amelyet a kritikusok nemes egyszerűséggel csak úgy jellemeztek, hogy a „szenedzsáni Száz év magány”.

Kader Abdolah: A mecset ura

(részlet)

A hangyák

Alef Lam Mím. Volt egyszer egy ház, egy régi ház, amelyet úgy hívtak, hogy „a mecset háza”.

A ház nagy volt, harmincöt szobás. Évszázadokon át egymással rokonságban álló családok lakták, melyek mind a mecset szolgálatában álltak.

Minden szobának megvolt a maga funkciója, és a funkciójához illő elnevezése: volt kupolaszoba, ópiumszoba, me­sé­lőszoba, szőnyegszoba, betegszoba, nagyanyaszoba, volt könyv­tár, és volt varjúszoba.

A ház közvetlenül a mecset mögött állt, mondhatni összeépült vele. Az udvar egyik sarkából kőlépcső vezetett a ház lapos tetejére, ahonnan át lehetett jutni a mecsetbe.

És volt az udvarban, az udvar közepén egy hóz, egy hatszögletű medence, melyben ima előtt arcot és kezet moshatott az ember.

Ekkoriban a ház három unokatestvér családjának volt a lakhelye: itt lakott Aga Dzsán, aki a város hagyományos bazárját vezette, Alszabéri, a ház imámja és Aga Sodzsa, a mecset müezzinje.

Péntek reggel volt, a tavasz kezdete. Kellemesen sütött a nap, a kertet friss földillat lengte be, a fákat friss levelek borították. A növényeken megjelentek az első rügyek. A madarak egyik ágról a másikra szálltak, és énekeltek a kertnek. A nagyanyák az elmúlt télről maradt, elhullott növényeket szedték össze, a gyerekek pedig kergetőztek és bújócskáztak a fák vastag törzsei között.

A régi falak alól egyszer csak rengeteg hangya mászott elő, és barna, hömpölygő szőnyeggel borították be az öreg cédrus melletti járdát.

A sok ezer fiatal hangya majd’ eltaposta egymást, miközben életükben először látták a napot, és érezték hátukon a melegét.

Az ódon ház macskái valamivel távolabb, a hóz mellett heverésztek, és meglepetten nézték a hömpölygő hangyatömeget. A gyerekek abbahagyták a játékot, úgy meredtek a járdán mozgó csodára. A madarak sem daloltak már, hanem leszálltak a gránátalmafa ágaira, és nyakukat nyújtogatva követték a hangyák mozgását.

– Nagyanyák – kiabálták a gyerekek –, gyertek, nézzétek!

A nagyanyák, akik a kert másik végében dolgoztak, ügyet sem vetettek rájuk.

– Gyertek, nézzétek, milliónyi hangya vonul a járdán! – kia­­bálta az egyik kislány.

Erre végre a nagyanyák is odajöttek.

– Ilyet még életemben nem láttam – mondta egyikük.

– Még csak nem is hallottam effélét – fűzte hozzá a másik.

Meglepetésükben a szájuk elé kapták a kezüket. A hangyamassza másodpercről másodpercre dagadt, teljesen elborította a járdát, melyen már nem is lehetett eljutni a bejárati ajtóig.

A gyerekek szaladtak az udvar másik végébe, Aga Dzsán dolgozószobájába.

– Aga Dzsán! Jöjjön, segítsen! A hangyák!

Aga Dzsán elhúzta a függönyt, és kinézett az udvarra.

– Mi történt?

– Jöjjön ki, kérem! Nemsokára ki sem tudunk menni, a hangyák a ház felé menetelnek, milliónyi hangya!

– Jövök.

Vállára vetette hosszú abáját*, feltette a kalapját, és követte a gyerekeket.

Aga Dzsán már sok mindent megélt ebben a házban, de ilyesmit még ő sem látott soha.

– Erről Szulejmán próféta jut eszembe – mondta a gyerekeknek. – Valami különös dolognak kellett történnie, máskülönben a hangyák biztosan nem özönlenék el ilyen tömegesen az udvart. Ha fülelünk, hallhatjuk, hogy beszélgetnek egymás közt. Csakhogy nem értjük a nyelvüket. Szulejmán próféta tudott beszélgetni a hangyákkal, én nem tudok. Szerintem ez valami szertartásos dolog, talán valamiféle ceremónia, de az is lehet, hogy a fészkükben változtak meg a körülmények a tavasz beköszöntével.

– Találj ki valamit! – mondta Golebeh, a fiatalabbik nagyanya. – Küldd vissza őket a fészkükbe, máskülönben mindjárt bemennek a házba!

Aga Dzsán térdre ereszkedett, feltette a szemüvegét, és egészen közelről kezdte vizsgálni a hangyákat.

Erre már Golbanu, az idősebb nagyanya is közbeavatkozott:

– Olvasd fel a szúrát, ahol Szulejmán beszél a hangyákkal, amikor úgy ellepték az egész völgyet, hogy Szulejmán és a serege nem tudtak átkelni rajta! Vagy az Al Namált, a szúrát, amelyben a próféta Hodhod madárral beszél, amikor a madár meghozza neki Sába királynő szerelmeslevelét.

A gyerekek kíváncsian várták, vajon mit tesz Aga Dzsán.

– Olvasd fel az Al Namált, míg nem késő, és kérd meg szépen a hangyákat, hogy térjenek vissza a fészkükbe!

A gyerekek Aga Dzsánra néztek.

– Olvasd fel a szerelmeslevelet, máskülönben a hangyák elfoglalják a házat!

Csend lett.

– Hozzátok a Koránt! – mormogta Aga Dzsán.

Erre az egyik fiú, Sahbal odaszaladt a hózhoz, megmosta, majd a tartón lógó törülközővel megtörölte a kezét, és rohant Aga Dzsán dolgozószobájába. Kisvártatva a Korán egy régi példányával tért vissza, és a könyvet Aga Dzsán kezébe nyomta.

Lapozni kezdte a könyvet az Al Namál szúrát keresve, majd megállt a 377. oldalnál. Előrehajolt, és dúdolni kezdett:

– Szulejmán ezt mondta: vá gálá já ájo hannász elmáná máneg altajír vá gálá já ajo hannász vá várte szulejmán davód vá gále já ájohánnász olemáná mántgál tejír vá otejná men kolle séán enná házá láhová allfazl almobín vá hásre szulejmán dzsnúde men áldzsen válensz vál tejír fájme juzeún háttá ezá átú álá vá ellá vá dánnámál gálát námálátó já ajohállnámál ádgáló mászkánájom lá jáhtámánákom szulejmán vá dzsánnáhó vá hom lá jáshárunvá.

Mindenki nézett, mindenki hallgatott, mindenki kíváncsian várta, vajon mit cselekszenek a hangyák.

Aga Dzsán tovább dúdolt, aztán ráfújt a hangyákra.

A nagy­anyák kihoztak az udvarra két kis vaskályhát, és eszfandot dobtak a tűzbe; illatos füstfelhő szállt fel. Odatérdeltek Aga Dzsán mellé, és a hangyák felé fújták a füstöt, miközben ezt mormolták:

– Szulejmán, Szulejmán, Szulejmán, a hangyák, a hangyák, a völgy, Hodhod madár, Hodhod madár, Sába királynő, Sába, Sába, Sába, Szulejmán, Szulejmán, Szulejmán, Hodhod, hangyák, hangyák, hangyák, hangyák.

A gyerekek lélegzetvisszafojtva várták, mi lesz a hangyák reakciója.

A kis állatok egyszer csak megmerevedtek, mintha hallgatóztak volna, mintha tudni akarták volna, ki dúdol hozzájuk és ki fújja rájuk azt az illatos füstöt.

– Figyelem, gyerekek! Visszamennek! Hagyjátok őket! – mondta Golbanu.

A gyerekek felszaladtak az emeletre, és az ablakok mögül lesték, vajon a hangyák tényleg visszamennek-e a fészkükbe.

Sok évvel később, miután elhagyta hazáját, és már idegenben élt, Sahbal felidézte ezt a napot a barátainak. Állította, hogy saját szemével látta, amint a hangyák, miután Aga Dzsán felolvasta nekik a szúrát, megfordulnak, és mint megannyi hosszú, tekergő, barna kötél eltűnnek az öreg falak nyílásaiban.

A mecset háza

Alef Lam Rá. Teltek az évek. A hangyák soha többé nem jöttek elő ilyen tömegesen a falak réseiből. Az esemény csupán emlékként maradt meg az emberek fejében. A hagyományokat tisztelő házban a megszokott mederben folyt tovább az élet.

A nagyanyák, mint minden este, most is a konyhában szorgoskodtak. Várták Alszabérit, a mecset imámját. Amint megérkezett, elő kellett készíteniük az esti imára.

Az öreg varjú felrepült a ház tetejére és károgott. A ház előtt megállt egy lovaskocsi. Golbanu kinyitotta az ajtót, hogy beeressze Alszabéri imámot.

Az öreg kocsis intett a nagyanyának, majd elhajtott. Ő volt az utolsó kocsis a városban, mert az elöljáróság megtiltotta a lovas közlekedést. A kocsisok ingyen taxit kaptak az elöljáróságtól, ha vállalták, hogy megszerzik a jogosítványt. De volt egy öreg kocsis, akinek sehogy sem sikerült megszereznie a jogosítványt. Végül a mecset közbenjárására engedélyt kapott az elöljáróságtól, hogy a mecset saját kocsisaként dolgozhasson. Alszabéri szerint ugyanis a taxi tisztátalan jármű. Úgy vélte, egy imámhoz méltatlan, hogy taxival járjon, mint valami egyszerű polgár.

Alszabéri fekete turbánt viselt, ami arra utalt, hogy Mohamed leszármazottja, valamint hosszú, barna abát, ami pedig a papok viselete. Épp egy előkelő család esküvői ünnepségéről érkezett, ahol ő adta össze az ifjú párt. A gyerekek tudták, hogy nem szabad túl közel menniük a mecset imámjához. Estéről estére több száz ember állt oda mögé, hogy vele imádkozzanak. Ima előtt senki sem érinthette meg.

– Szálám! – kiabálták a gyerekek.

– Szálám! – felelte mosolyogva az imám.

Korábban, amikor édességgel tömött zacskót hozott a gyerekeknek egy-egy ünnepségről, mindig valamelyik kislánynak adta oda. A gyerekek elszaladtak az ajándékkal, az imám pedig folytathatta útját a könyvtár felé. De most, hogy a gyerekek nagyobbak lettek, már nem szaladtak elé. Az imám ilyenkor a nagyanyáknak adta oda a zacskót, hogy osszák szét a tartalmát a gyerekek között.

Amint Alszabéri imám belépett a házba, a nagyanyák kezet mostak a hózban. Megtörölték a kezüket, majd az imám után mentek a könyvtárba, hogy átkísérjék a fürdőszobába.

Minden teljes csendben történt. Az egyik nagyanya óvatosan levette a turbánt az imám fejéről, és az asztalra helyezte. A másik nagyanya közben segített az imámnak levetni a papi ruhát, amelyet a fogasra akasztott. Maga az imám meg sem mozdult. Nem ért a ruháihoz. A nagyanyák már többször panaszkodtak Aga Dzsánnak:

– Ez így nem mehet tovább. Nem normális és nem egészséges, amit művel, amit követel tőlünk. Még soha nem volt ilyen imám a háznál. Jó dolog, hogy tiszta akar lenni, de túl messzire megy. Még a saját gyerekeit sem hajlandó megérinteni. És csak a saját kanalával hajlandó enni, amit mindig a zsebében hord. Nem tudom, meddig lehet ezt csinálni.

A nagyanyák mindig mindent elmeséltek Aga Dzsánnak, ami a házban történt. Beavatták a ház azon titkaiba is, melyeket soha, senkinek nem volt szabad megtudnia.

A nagyanyák igazából nem voltak valódi nagyanyák. Szolgálók voltak, és már több mint hatvan éve laktak a házban. Fiatal lányként hozta ide őket Aga Dzsán apja, aztán itt maradtak. Senki sem tudta, honnan valók, sohasem beszéltek a múltjukról. Sohasem házasodtak meg, de mindenki tudta, hogy titkos viszonyuk van Aga Dzsán bácsikájával. Amikor a férfi látogatóba érkezett a házhoz, mindig odaadták magukat neki.

A nagyanyák ugyanúgy a házhoz tartoztak, mint az öreg varjú, a cédrus, meg a pincék. Egyikük az imámot nevelte, a másik Aga Dzsánt. Ők voltak Aga Dzsán fő bizalmasai, akik híven őrködtek a ház szokásai felett.

Aga Dzsán szőnyegkereskedő volt, övé volt Szenedzsán városában a bazár legrégebbi épülete, amelyben több mint száz férfi dolgozott neki. Hét fős szőnyegfestő brigád állt a szolgálatában, ők tervezték a szőnyegek mintáit.

A bazár város a városban; a terület több kapun át közelíthető meg. Utcák labirintusa, melyet kupola formájú tetők fednek. Sok száz egymáshoz tapadó kis üzlet.

A bazárok az évszázadok során az ország legfontosabb pénzügyi központjaivá váltak. A bazárok boltjaiban több ezer kereskedő működött, akik főképpen textillel, arannyal, gabonával, szőnyeggel és megmunkált fémmel foglalkoztak.

Közülük is elsősorban a szőnyegkereskedők játszottak lényeges szerepet a történelemben. Különleges pozíciója révén Aga Dzsán nemcsak a mecsetet, de a bazárt is irányította.

Aga Dzsán szőnyegeit különleges figurákkal és errefelé ismeretlen színekkel díszítették. Az ő neve alatt árult szőnyegek aranyat értek; nem is mindenki engedhette meg magának őket. Erre szakosodott közvetítők rendelték meg tőle jó előre a szőnyegeket európai és amerikai ügyfeleiknek.

A szőnyegek mintái a maguk nemében egyedülállóak voltak. Senki sem tudta, hogyan teremtették ezeket az utánozhatatlan figurákat, és hogyan alkották meg a színek csodálatos keverékét. Ez volt az épület ereje, a ház titka.

Ebben az időben még nem minden ház rendelkezett külön fürdőszobával. A városban volt néhány tágas közfürdő. A házbé­li férfiak hagyományosan a legrégebbi fürdőbe jártak, ahol külön helyet tartottak fenn a mecset imámjának is. Ám Alszabéri imám hallani sem akart a fürdőről. Esze ágában sem volt betennie a lábát egy olyan helyre, ahol rendszeresen több tucat csupasz férfi mosakszik. Már a gondolatától is rosszul lett annak, hogy valaha pucéran mutatkozzék más férfiemberek előtt.

Aga Dzsán felbérelt egy kőművest, hogy építsen az imámnak egy afféle fürdősarkot. Ám a kőműveseknek csak a hagyományos fürdőkkel volt tapasztalatuk, így a megbízott szakember végül úgy oldotta meg a dolgot, hogy vájt egy lyukat az egyik könyvtár mögötti szoba falába, furcsa fürdőszobát alakítva ki benne az imám számára.

Alszabéri, mint mindig, leült a kőre hosszú, fehér alsónadrágjában, és az egyik nagyanya nyakon öntötte egy kanna meleg vízzel.

– Hideg – kiabált az imám –, hideg!

A nagyanyák rá se hederítettek. Golebeh beszappanozta a hátát, Golbanu pedig óvatosan, hogy szét ne fröcsköljön, vizet locsolt a vállára.

Miután lemosták az imám testéről a szappant, besegítették a fürdőkádba. Nem volt mély fürdőkád. Az imám belefeküdt, majd meglehetősen hosszú időre eltűnt a víz alatt. Amikor újra felbukkant, szürke volt az arca. A nagyanyák segítettek neki felállni. Azonnal ráterítettek egy nagy törülközőt a vállára, egy másikat pedig a dereka köré csavartak, majd a kályhához kí­sérték. A férfi vonakodva szabadult meg vizes alsónadrágjától, és gyorsan felhúzott egy újat. A nagyanyák megtörölték a haját, ráadták az inget, két karját bedugták az ingujjakba. Ezután visszavitték a könyvtárba.

Leültették a székre, és a fénynél ellenőrizték a körmeit. Az egyik nagyanya fogta a férfi mutatóujját, és lecsippentette a körme sarkát.

Ezután befejezték a felöltöztetését, a fejére helyezték a turbánját, az orrára tették a szemüvegét, végül egy ronggyal fényesre suvickolták a cipőjét.

Az imám most már mehetett a mecsetbe. Golbanu kiment a cédrusfához, melynek törzsében a régi harang függött, és megkongatta.

A harangozás a mecset gondnokának szólt; amint meghallotta a harangot, megjelent a tetőn, leereszkedett a lépcsőn,

és a járdán át, a vendégszoba mellett elhaladva a könyvtárba sie­tett.

A gondnok sohasem látta a nagyanyákat. Elbújtak a könyvespolcok mögé, amikor belépett a könyvtárba, ennek ellenére mindig odaköszönt nekik. Azok pedig visszaköszöntek a köny­vespolcok mögül. A gondnok fogta a könyveket, melyeket még az imám készített ki az asztalra, majd a mecsetbe kísérte a papot.

A gondnok mindig elöl ment, és ügyelt, nehogy egy kutya véletlenül odaszaladjon az imámhoz. Az imám bizalmasa volt, a nagyanyákon kívül az egyetlen ember, aki hozzáérhetett, átnyújthatott neki, illetve átvehetett tőle valamit. A gondnok éppoly tiszta volt, mint maga az imám. Ő sem járt a városi fürdőbe. Otthon fürdette a felesége, egy nagy mosóteknőben.

A mecset előtt egy csoportban férfiak várakoztak, hogy bekísérjék az imámot az imaterembe. Ők voltak azok, akik mindig az első sorban, közvetlenül az imám mögött imádkoztak. Amikor látták, hogy az imám közeledik, kiáltozni kezdtek:

– Legyen üdvözölve Mohamed, a próféta!

A mecsetben az imára összegyűlt hívők százai várták az imámot; amint belépett, mind felálltak, hogy utat nyissanak neki.

Az imám leült a helyére, a gondnok pedig letette mellé a könyveket egy kisasztalra.

Most már csak a müezzinre vártak, aki felállt a mecset régi pulpitusának legfelső lépcsőjére, és skandálni kezdte:

– Allaho Akbár! Hájje allál szálát! Allah hatalmas! Gyertek az imára!

Amint megmászta a pulpitus lépcsőit, mindenki tudta, hogy az ima elkezdődött.

A müezzin a vak Aga Sodzsá volt, Aga Dzsán egyik unokafivére. Szép hangja volt. Naponta háromszor felment a mecset valamelyik minaretjébe:

– Hájje allál szálát!

Először kora reggel, még napfelkelte előtt mászott fel a toronyba, másodszor déli tizenkettőkor, harmadszor pedig este, miután lement a nap. Senki sem hívta a valódi nevén, tiszteletbeli címe után mindenki csak Müezzinnek nevezte. Otthon is Müezzinnek szólították.

– Allaho Akbár! – kiáltotta.

Mindenki felállt, és Mekka felé fordult.

Normális esetben vak ember nem lehetett müezzin, hiszen látnia kellett, az imám mikor hajol meg, mikor helyezi a földre a homlokát, és mikor egyenesedik fel ismét. Ám Aga Sodzsának nem volt szüksége látásra, mert az imám a megfelelő időpontokban valamivel hangosabban imádkozott, így jelezve, mikor hajol meg vagy érinti a földhöz a homlokát.

Müezzinnek volt egy tizennégy éves fia, akit Sahbalnak hívtak, és egy lánya, Sahin, aki már férjnél volt. Felesége meghalt egy súlyos betegségben, de Müezzin nem akart újraházasodni. Nagyritkán kapcsolatba került valamelyik hegyi aszszonnyal. Néha felvette a legjobb öltönyét, fejébe nyomta a kalapját, fogta a botját, és eltűnt egy időre. Míg távol volt, fia, Sahbal volt a mecset müezzinje, ilyenkor ő mászott fel a minaretbe, és ő énekelte el az azant*.

Az ima után néhány bazárbéli férfi hazakísérte Alszabéri imámot.

Aga Dzsán mindig ott maradt még egy kicsit a mecsetben, hogy beszélgessen az emberekkel. Általában utolsóként ment haza.

Aznap este még átbeszélte a gondnokkal, hogyan történjék a kupola felújítása. Amikor hazaért, hallotta, hogy unokaöccse, Sahbal szólítja.

– Aga Dzsán, beszélhetnék önnel?

– Hát persze, fiam!

– Volna egy kis ideje, hogy elsétáljon velem a folyóhoz?

– A folyóhoz? De hiszen odahaza várnak bennünket! Vacsorázunk.

– Tudom, de fontos!

Elsétáltak a közelben nyugodtan hömpölygő Szefjedzsánihoz.

– Igazából nem is tudom, hol kezdjem; nem muszáj azonnal válaszolnia.

– Mondd csak, fiam!

– A holdról van szó.

– A holdról?

– Nem, nem is a holdról, hanem a televízióról, az imámról.

– A televízióról? A holdról? És az imámról? Miket hordasz te itt össze?

– Nekünk, úgy értem, egy imámnak mindenről tudnia kell valamelyest. Tisztában kell lennie azzal, mi történik körülötte. Alszabéri csak a saját könyvtára köteteit olvassa, márpedig ott csak ősrégi, több évszázados könyvek vannak. Nem olvas újságot. Nem tud semmit a… a holdról például!

– Beszélj már világosan, mégis mit kellene tudnia Alszabérinek a holdról?

– Ma mindenki a holdról beszél. Az iskolában, a bazárban, az utcán, csak a mi házunkban nem esik róla egyetlen szó sem. Tudja, mi történik nemsokára?

– No, mondd, mi történik nemsokára?

– Az ember ma leszáll a holdra, és maga még csak nem is hallott erről. Lehet, hogy ez sem magának, sem Alszabérinek nem fontos. De az amerikaiak éppen arra készülnek, hogy a zászlajuk rúdját a hold földjébe szúrják, és a mi városunk imámja mit sem tud erről. Egy szót sem ejtett róla a prédikációban. Mondania kellett volna erről valamit ma este, de nem tette, mert nem is tud róla. Ez pedig nem jó a mecsetnek.

A mecsetben azokról a dolgokról kell beszélni, amelyek az embereket érdeklik.

Aga Dzsán nem válaszolt azonnal.

– Az a probléma, hogy én ezt megemlítettem Alszabérinek – folytatta Sahbal –, de hallani sem akart róla. Azt mondta, nem hisz az ilyesmiben.

– És szerinted mit kellene tennünk?

– Ma este a televízió leadja a holdra szállást. Azt szeretném, ha maga meg az imám tanúi lennének ennek a történelmi eseménynek.

– Hol?

– A televízióban!

– Azt akarod, hogy televíziót nézzünk? – kérdezte Aga Dzsán elképedve. – Azt akarod, hogy a város imámja televíziót nézzen? Érted egyáltalán, mit beszélsz, fiam? Hiszen már a televízió megjelenése óta azt harsogjuk a szószékről, hogy mindenki óvakodjon tőle! Lépten-nyomon felhívjuk a hívek figyelmét, hogy ne hallgassák a korrupt sahot, ne bámulják az amerikaiak álságosságait. Erre te azt mondod, nézzük az amerikaiak zászlaját. Tudod jól, hogy mi a sah ellenségei vagyunk, és az amerikaiakéi, akik a sahot visszahozták. Nem kell a házunkba hoznunk a sah arcát és az amerikaiak zászlaját. Miért akarsz bennünket a televízió elé ültetni? A televízió az amerikaiak hatalmi eszköze, a kultúránkat és a hitünket támadják a készülékeikkel! Sok furcsaságot hallottam a televízióról, az emberek mocskos programokról beszélnek, melyek megbetegítik a lelket.

– Nem igaz, amit mond, legalábbis nem egészen. A televízióban sok érdekes dolgot is mutatnak, például ma este. Meg kell néznie! Ha a sah és az amerikaiak ellenségei vagyunk, akkor épp hogy néznünk kell, mit mutatnak a televíziójukban. Az amerikaiak ma este leszállnak a holdra. Maga a város legfontosabb embere, ezért ezt muszáj látnia. Elhelyezek a tetőn egy antennát.

– Antennát akarsz tenni a házunk tetejére? Holnap az egész város rajtunk fog nevetni! Azt mondják majd az emberek: láttad az antennát Aga Dzsánék házán?

– Majd úgy csinálom, hogy senki se vegye észre.

Sahbal kérdése meglepte Aga Dzsánt. A fiú jól tudta, hogyan gondolkodnak a házban, mégis volt bátorsága, hogy kiálljon a véleménye mellett. Aga Dzsán már korán felfedezte Sahbalnak ezt a tulajdonságát. És csodálta érte az unokaöccsét.

Aga Dzsánnak két lánya és egy fia volt. A fia öt évvel volt fiatalabb Sahbalnál, de ő mindig is Sahbalban látta azt az embert, aki majd átveheti a helyét a bazárban.

Igyekezett bevonni a fiút a ház fontosabb ügyeibe. Úgy szerette, mint saját fiát, és már gyerekkorától bazárbeli utódjaként nevelte.

Az iskola után Sahbal mindig egyenesen Aga Dzsán műhelyébe ment. Aga Dzsán ilyenkor tájékoztatta a bazárban történt fontosabb eseményekről.

Beszámolt neki az aznapi döntéseiről, elmondta, milyen döntéseket készül meghozni, és kikérte velük kapcsolatban a fiú véleményét.

Most pedig Sahbal a televízióval és a holddal jön neki. Aga Dzsán gyanította, hogy az ötlet Noszrattól, Teheránban élő öccsétől származik.

Amikor Aga Dzsán és Sahbal hazaért, Aga Dzsán így szólt a nagyanyákhoz:

– Az imámmal eszem a könyvtárban, beszélnem kell vele. Senki se zavarjon bennünket.

Felment a könyvtárba, ahol az imám egy földre terített szőnyegen ülve olvasott. Aga Dzsán leült mellé, és megkérdezte, mi jót olvas.

– Kadidzsáról, Mohamed feleségéről olvasok, akinek akkoriban háromezer tevéje volt, ami a mai nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy háromezer kisteherautót birtokolt. Hihetetlen gazdagság. Most már értem. Mohamed fiatal volt és szegény. Kadidzsa öreg és gazdag. Mohamednek szüksége volt a nő tevéire, a kisteherautóira, hogy megkezdhesse misszióját – mondta mosolyogva az imám.

– Ezt nem szabad így magyarázni – vetette közbe Aga Dzsán.

– Ugyan miért ne? Hiszen minden nő epekedett Mohamed után, ő mégis az öreg özvegyet, Kadidzsát választotta. Vajon miért? A nő húsz évvel volt idősebb nála.

Ekkor a nagyanyák léptek be a szobába, kezükben egy-egy kerek tálcával. Letették a tálcákat a földre a férfiak elé, majd eltűntek.

– Sahbal a holdról beszél – szólalt meg Aga Dzsán evés közben –, úgy véli, meg kellene nézned.

– Megnéznem? A holdat? – kérdezte az imám.

– Azt mondja, a város imámjának tisztában kell lennie azzal, mi történik az országban, a világban. Nehezményezi, hogy nem olvasol újságot, csak a saját könyvtárad régi könyveit bújod.

Az imám levette a szemüvegét, gyorsan megtörölgette hosszú, fehér inge ujjában, majd így szólt:

– Sahbal már nekem is beszélt ezekről a dolgokról.

– Figyelj, a kritikája nemcsak neked, nekem is szól, az utóbbi időben mindketten csak a vallással foglalkoztunk.

A mecsetben szó kell essék más dolgokról is. Például azokról az emberekről, akik ma este a holdon fognak sétálni.

– Csakhogy én ezt nem hiszem el – felelte az imám.

– Sahbal szerint látnod kell. Szeretne idehozni a könyvtárba egy televíziókészüléket.

– Megőrültél, Aga Dzsán?

– Sahbal okos, és én bízom benne. Te is tudod, hogy jó fiú. Köztünk marad a dolog, néhány perc az egész. Amint vége, Sahbal azonnal eltünteti a készüléket.

– De ha az ajatollahok Komban megtudják, hogy televíziót néztünk, akkor…

– Senki sem tudja meg. Ez a mi házunk és a mi városunk, jogunk van eldönteni, hogyan intézzük a dolgokat. A fiúnak igaza van. Azt mondja, hogy a mecsetbe járók majd’ mindegyike beszerzett már televíziókészüléket. És igaz ugyan, hogy a mi házunkban a televíziózás nem megengedett, mégsem zárkózhatunk be a ház szobáiba, és nem csukhatjuk be a szemünket azelőtt, ami a világban történik.

A nagyanyák a konyha függönye mögül lesték, amint Sahbal a sötétben egy nagy dobozt vitt a könyvtárba.

Sahbal a könyvtárba érve üdvözölte az imámot és Aga Dzsánt. Aztán rájuk se nézett többé, kicsomagolta a kis készüléket, és a fal melletti asztalkára állította. A dobozból hosszú kábelt vett elő, és az egyik végét bedugta a televízió hátán lévő lukba. A drót másik végével kiment a szobából, és a létrán felmászott a tetőre, ahol már korábban elhelyezett egy egyszerű, ideiglenes antennát. Rácsavarta a kábelt az antennára, jól elrejtette, aztán visszament a két férfihoz.

Kulcsra zárta a könyvtár ajtaját, odaállított két széket a televíziókészülék elé, és így szólt:

– Ha gondolják, ide ülhetnek.

Amikor az imám és Aga Dzsán helyet foglaltak a székeken, a fiú bekapcsolta a televíziót, majd leoltotta a villanyt.

Lejjebb vette a hangot, és rövid bevezetőt tartott:

– Amit nemsokára látni fogunk, az ezekben a pillanatokban történik a világűrben. Az Apollo 11 hamarosan megközelíti a holdat, majd leszáll rá. Ez különleges pillanat. Nézzék, ott van! Ó, istenem!

Az imám és Aga Dzsán előrehajolva nézték az Apollót, amint megkezdte a landolást. Mély csönd ereszkedett a szobára.

– Valami történik a könyvtárban – mondta Golebehnek Golbanu –, valami fontos, amiről még nekünk sem szabad tudnunk.

– A fiú felmászott a létrán a tetőre, valamit elrejtett, aztán

si­e­tősen visszament a könyvtárba. Lekapcsolták a villanyt. Vajon mit csinálnak ott a sötétben?

– Megnézzük.

A sötétben halkan a könyvtárhoz osontak.

– Nézd! A tetőről egy zsinór megy be a könyvtárba.

– Egy zsinór?

Lábujjhegyen az ablakhoz lopództak, de be voltak húzva a függönyök. Óvatosan elhaladtak az ablak előtt, és az ajtóhoz léptek. Az ajtórések alól misztikus, ezüstös fény szűrődött ki.

Az ajtóra tapasztották a fülüket.

– Lehetetlen – hallották az imám hangját.

– Hihetetlen – hallották Aga Dzsán hangját.

Bekukucskáltak a kulcslyukon, de ott is csak a könyvtárszobát betöltő, furcsa fényt látták.

Csalódottan osontak el az ajtótól, majd eltűntek az udvar sötétjében.