Egy ínycsiklandó, majd egy valamivel pikánsabb részlet Trüffel Milán, az egész Oszták-Magyar Monarchiát bejáró kalandor-szélhámos életéből.

Kerékgyártó István: Trüffel Milán avagy Egy kalandor élete

(részletek)

És ahogy beléptem abba a bicskei restibe, egyből láttam, nem akárhova érkeztem, mert a tisztára nyalt kövezet, a ropogós asztalkendők, a sok kuncsaft gondos vendéglőst sejtetett. Üres asztal nem akadt, ezért egy zsinórmentes atyafi mellé kérezkedtem, aki végigmért, s látva vadászöltözetemet, amelyről kiabált, hogy nem igazi vadász vagyok, csak valami városi ficsúr, bólintott, majd újságjába merült. Kis idő múlva hozták a férfi vacsoráját – és ez a hallgatag ember örök példát mutatott nekem a férfias evésből.

Birkapörköltet tesznek elé ovális mélytányérban, jól megpúpozva, két hatalmas, sós vízben főtt, négybe vágott burgonyával, mellé uborkasalátát kap. A pincér tejfölt is öntene a salátára, de az úr felmordul:

– Adja csak kend azt a macskának! – és pirospaprikát szór a zöld uborkaszeletekre.

Egy krumplidarabot villájával megtör, de nem pépesre, hisz ha erre vágyna, akkor mindjárt pürét kért volna, inkább apróbb darabokra zúzza, közepébe kis krátert képez, zaftot csurgat bele, és késével vékony szeletet vág a haragoszöld erőspaprikából, ezzel koronázza a burgonyahalmot. Az egészet ügyes mozdulattal a szájához emeli. Aztán a kockára vágott ürücombdarab következik, olykor egy villányi uborkasaláta. Élvezettel őrli fogai közt a porhanyós, és mégsem széteső húst, a krumpli apró morzsaléka sem vész kárba, azzal a zaftot sűríti. Minden mozdulata tervezett, pontosan illik az előző és a következő sorába. Ütemesen, egyenletesen, a komoly emberek megfontoltságával fal. Zafttal preparált, paprikaszeletes burgonyahalom, ráküldve egy kis hús, rág, nyel, egy falat saláta, aztán kezdődik elölről. Úgy intézi, hogy az utolsó húsdarabnál elfogy a krumpli meg az uborka, csak két csontos borda marad, megfeneklett hajókkent várakoznak fölfelé mutató csontvitorláikkal a vörös tó közepén. Emberünk most suszterláblit rendel – azt a ropogós, köményes zsemlécskét –, megtöri, a zaftba mártja, majd a csontos húst a kezébe fogva rágni kezdi. Most már nincs szükség késre, villára – át is teszi az üres salátástányérra –, csak hárman maradnak: a csontos hús, a zaftos zsömle es az atyafi.

Látszik, hogy ez a vacsora tetőpontja. Szuszogó matatás, morgó harapások, porcok csikordulása. A suszterlábli végső falatjával kitörli az utolsó véres pacát a tányérból, amely immár fehéren csillog, és megszólal:

– Ezzel is megvolnék.

– Maga aztán megadta a módját – felelem.

Asztaltársam bólint, de nem szól hozzam, kéri a számlát, és távozik.

Még a fogadó nyikorgó ágyában is ezen tűnődtem. Csodáltam evése pontosságát, művészi kiszámítottságát, és azt, hogy a falás minden pillanata a legnagyobb örömforrást jelentette a számára. Talán a ritmus a titka! Semmi kapkodás, és mégsem tűnt lassúnak. Ritmus es öröm, valahogy így kellene működni mindenben, morfondíroztam.

[…]

És neki lett igaza. Mert esti sétámon a szállópavilonok körül már remegő lábbal botorkáltam, úgy hallgattam az asszonyzsivajt, lestem a lécek takarásában a nap perzselte húskiállitást, és csak az járt az eszemben, hogy ma éjjel végre beleharaphatok, belefúlhatok egy női testbe.

Az Ábrányi penzió tizenkét szobájával elegáns vállalkozásnak tűnt, ahol egy komornyikféle igazgatta a vendégek dolgait. Miközben az emeletre vezető lépcsőn mentünk fölfelé, megjegyezte, hogy mar nagyon var engem az úrnő, s olyan ocsmány mosoly kísérte bejelentését, hogy majdnem arcon töröltem. Kopogásra emelte a kezét Irma ajtaján, de én megfogtam csuklóját, egy ötkoronást csúsztattam a markába, es intettem, hogy tűnés, nem akarom látni bizalmaskodó pofáját. Ímmel-ámmal hátrált, még a lépcső tetejéről is engem lesett. Dobbantottam, mint a kutyáknak szoktak, hogy tűnjön innen, erre aztán eloldalgott.

Irma selyempongyolában fogad, melyen sárkányok tekergőznek, az egyik éppen a keble fölötti hajtásba fúrja a fejét, s nekem megint remegni kezd a lábam, főleg, mikor ledobja magáról a tarka holmit, es anélkül, hogy barmit szólna, a szoba közepén álló faragott tölgyfaszékre mutat.

Leülök, ő lehúzza ingemet, int, hogy emelkedjek meg, és nadrágjaimat is letolja, de csak bokáig, mert a cipőm rajtam marad. Valami kötélfélét vesz a kezébe. Ijedten figyelem, hát mit akar azzal a kötéllel? Meg akar ütni?, mert hallottam már effélékről, de ő hátrahúzza a kezem a szék támlája mögé, összecsomózza, majd a combomat is a székhez hurkolja.

És én, Trüffel Milán, harmincéves tapasztalt csábító, mit csinálok? Bizony semmit. Megszeppenve hagyom, hogy ilyen különös módon járjon el velem. Minden ellenkezés nélkül tűröm, hogy kötözgessen, meztelen testével hajladozzék fölöttem, pedig nem sok jót ígér ez a művelet. És azért nem, mert közben nem mosolyog, nem incselkedik, csak mint a hentes a húsvéti sonkára, tekergeti rám a kötelet.

Mindeközben férfiasságom bőszen meredezik. Mintha nem is hozzám tartoznál, pillantok le rá. Én itt remegek, te meg legénykedsz? Mikor befejezi gúzsbakötésemet, megvizsgálja, hogy alapos munkát végzett-e, megrángatja alul-felül a béklyót, majd olyat tesz, melyre gondolva itt, a kávéház asztala alatt ma is görcsbe rándul ágyékom. Fogja a kalapját, letépi róla a szalagot, s jó erősen rátekeri a micsodám tövére. Mint a luftballonos asszony a Kerepesi úton, oly ügyesen. És a végén csomót köt rá. Három szoros csomót. Sziszegek a fájdalomtól, de ez csak növeli elszántságát, mert végül még egyszer megcsomózza a hurkot.

Aztán belém ül, lovagol egy darabig, ami eleinte nem is tűnik oly kellemetlennek, fájdalmam megszűnik, a nyakába lihegek, de – gondolom, a kötés miatt – befejezni nem sikerül a dolgot. Mikor lemászik rólam, csak meredezek tovább.

Ekkor elővesz egy szivart, sétálgatva szívja, én meg könyörgőre fogom a dolgot, hogy ez most mar tényleg fáj, értem én a tréfát, megbocsátok neki, de vegye le rólam ezt a kötelet, főleg a kalapszalagot oldja meg, mert az igencsak vág.

De most sem szól, egy szót sem. Közelebb lép, letérdel, s a szivar izzó végével körbetapogatja meredező fütykösömet. Én rémületemben torokhangon hörgök, ő meg lassú mozdulattal köröz. Érzem a cigár izzását, az égető fájdalmat, de nem érinti bőrömhöz, sérülést nem okoz, csak fájdalmat, és rettegést, hogy eljön-e az a pillanat, amikor örök nyomot éget belém. Amikor már csak egy rövid csonk marad a kezében, megkegyelmez, elnyomja a szivárvéget, és ismét belém telepszik. Csak most háttal, vörös tincsei az arcomat csiklandozzák, lovagol egy sort.

Mikor végez a vágtával, felém fordul, magában tartva szerszámomat, először bal, majd jobb vállamba harap, még a vér is kiserken, mintha csak egy francia gárdatiszt lennék, úgy virít a két vörös váll-lap. Elégedetten megvizsgálja, aztán, mint ki jól végezte dolgát, feltápászkodik, felöltözik, s mintha nem is hallana rimánkodásomat, utazótáskájával es ernyőjével a kezében az ajtó felé indul. Onnan visszalep, ernyőjével megpöcköli sajgó férfiasságomat, mely továbbra is  rendületlenül, fájón meredezik a kötés szorításában, és végre megszólal:

– Máskor ne hazudjon nekem, mon capitaine! – mondja, és magamra hagy.

Legalább fél óráig vergődök, hogy kiszabadítsam magam, mert a bestia kétséget sem hagy afelől, hogy végleg elment, s már bizonyára bérkocsin ül, hogy a veszprémi állomásra vitesse magát. A kötél a húsomba vág, tekergetem, rángatom magam, s kínlódásaim közepette, fájón, kedveszegetten, még mindig vérrel telve ágaskodik a fütykösöm. Addig ügyeskedek, hogy a szék felborul velem – hanyatt esem, s amit már addig is sejtettem, most bizonyossá válik: kiabálnom kell a komornyikért. Eszembe jut, ahogy dobbantva elzavartam, s egy darabig meg küzdök, végül az ájulás határán nyüszíteni kezdek, mint egy kutya, s ő hamarosan be is nyit az ajtón.

Megáll fölöttem, háta mögött összefonja karját, úgy néz le rám, majd kimért hangon megkérdi:

– Kíván valamit az uraság?

– Oldozzon ki! – sziszegem.

– Hol kezdhetem, nagyuram? – kérdi a szemtelen.

– Ne szórakozzon! Állítsa föl a széket, és oldja ki a kezem! – próbálok némi erélyt vinni fellépésembe, ami az adott helyzetben nem egyszerű.

Ő szó nélkül fölállít a székkel, kioldja a kezemet, én a szalaghoz kapok, de a csomók nem engednek.

– Hozhatok egy ollót? – kérdi elmosolyodva.

S mikor a körömollóval sikerül elvágnom a rózsaszín pertlit, oly kicsinyre zsugorodik meggyötört szerszámom, mintha örökre elment volna a kedve a dévajkodástól.

Távozáskor csak ennyit mondok a komornyiknak:

– Remélem, számíthatok egy penzió alkalmazottjának diszkréciójára – és

a kezébe nyomok húsz koronát.

– Uram – pillant a pénzre –, láttam én már cifrább dolgokat is, igaz, akkor

többet is kaptam.

Egy szélhámos mindennapjai - Hományi Péter interjúja Kerékgyártó Istvánnal.