"Feltámadt a szél. Mintha nagyapa szelleme járkálna az udvaron. Valójában csak Zsíva bácsi hozta haza az állatokat, melyeket az oroszok elől rejtettünk el egy közeli színben. Édesanyám azt szerette volna, ha maradnak az állatok néhány napig, de éjjeliőrt nem tudott állítani melléjük. Gyászoló apám – bár nem szerette apósát – a maga kimért módján nagyon is megrendültnek látszott." - Olvasson bele Poós Zoltán A szív határai című regényébe.

Poós Zoltán: A szív határai

(részlet)

12.

Feltámadt a szél. Mintha nagyapa szelleme járkálna az udvaron. Valójában csak Zsíva bácsi hozta haza az állatokat, melyeket az oroszok elől rejtettünk el egy közeli színben. Édesanyám azt szerette volna, ha maradnak az állatok néhány napig, de éjjeliőrt nem tudott állítani melléjük. Gyászoló apám – bár nem szerette apósát – a maga kimért módján nagyon is megrendültnek látszott.

A modern gazdálkodást előbbre tartotta a társalgási élet szertartásrendjénél, vagy a dzsentri-etikettnél, nem törődött a személyzettel, nem szutenírozta a cselédeket, csak a föld és a gazdaság érdekelte. Precíz ember volt, olyan gondossággal könyvelte a számlákat, mintha az inkvizíció törvényszéke előtt kéne felelnie értük. Weinrich nagyapa az eszmék embere volt, hitt a nemzetiségi önrendelkezésben, osztotta a Szent Istváni-állameszme számos gondolatát, folyton átrajzolta az ezeréves Magyarország térképét. Bizonyos dél-erdélyi városokért cserébe mekkora földterületet adna a románoknak...

Olyan dolgokban hitt, melyek apámat nem érdekelték igazán. Apám meglátása szerint Észak-Erdély visszaszolgáltatása szükséges, de igen nagyvonalú ajánlat volt, hisz a nemzetiségi arányt illetően épp csak hogy túlléptük az ötven százalékot. Nagyapa humánus lakosságcserékről vallott gondolatkísérleteit botrányosnak tartotta. Bár apám is sírva ünnepelte az örömhírt 1940 őszén Észak-Erdély hazaérkezéséét, sőt társa volt apósa privát bevonulásának, de őt a műtrágya és a kukoricanemesítés lelkesítette igazán.

Weinrich nagyapa buzgón szolgálta a kormányzó rendszerét, de mindemellett a legkülönfélébb lázadások csírái bújtak benne. Horvátországra nem tartott igényt, sem az olyan területekre, melyek egykor a Szent Korona alá tartoztak, de már évszázadok óta nem éltek ott magyar ajkúak.

– Albert, én kompromisszum-kész vagyok, velem lehet beszélni! Ahol nem él negyven százalék magyarság, ott legyen tót, rác vagy oláh fennhatóság, de kérlek alázattal, fizessenek kárpótlást az infrastruktúráért – mondta nekem, amikor tízévesen még nem ismertem az infrastruktúra szót.

A vacsorám elköltése után látogatást tettem a virrasztóban, majd visszamentem a konyhába. Katinka nem akart lejönni. Vászika mondta, hogy feljön velem. Határozottan megkértem, hogy maradjon, majd én megnézem, mi van vele. Bekopogtam hozzá, de nem reagált. Jobbnak láttam, ha benyitok. Ott ült az ágy szélén, lábait összezárta, akár egy könyvet.

Megfogtam a törölközőjét. Nedves volt, bizonyára megmosdott. Sápadtabbnak tűnt, mint valaha. Megígértem neki, hogy holnap kora reggel apám hatóságilag elintézi Herter bácsi kihantolását és tisztességes temetését, akár Weinrich tata temetésével egy napon. Holnap után.

– Köszönöm. Még senki nem értesítette a rokonaimat arról, hogy meghalt.

– Valaki a birtokról körbejárja a rokonságodat. A szüleim intézkednek nagyapád temetéséről is. Különben is kiváló szomszéd volt. Ahogy apám ismerem, a költségeket is megoldjuk.

– Vannak vér szerinti hozzátartozói.

– Rendben, akkor elrendezik ők.

– De én hová megyek a temetés után?

– Ide. Vissza hozzánk. Ez lesz a szobád. Mit szólsz?

– Vannak vér szerinti hozzátartozóim.

– Még nem beszélted meg senkivel.

– Veletek sem beszéltük meg. Honnan tudod, hogy a szüleid belemennének?

– A szüleim jó emberek. Különben is, félig itt nőttél fel.

– Nem tudom, Laci, nagyon félek. Minden szép szó ellenére egyedül érzem magam. Mintha semmi nem lenne a világon. Se egy ember, se ez a kastély, semmi. Mintha fel sem nőttem volna. Mintha nem is léteznék.

– De hát nem is nőttél fel, csak tizenhárom éves vagy! És létezel. Vagy magamban beszélek?

– Tizenhárom és fél éves vagyok. Jövő nyáron befejezem az elemit, és kezdhetem a napszámot.

– Dehogy kezded a napszámot, elvégzed a gimnáziumot, és akár tanítónő is lehet belőled.

– Igen vagy nem. Most csak azt tudom, hogy nagyapám a kukoricás mellé van temetve. Lehet, hogy már kikaparták a kóbor kutyák vagy a rókák.

– Holnap kora reggel elhozzák nagyapádat, biztos lehetsz benne!

Kényszeredetten rám mosolygott. Láttam a szemén, hogy azt kutatja, miféle átkos befolyásoknak köszönheti a sorsát.

Felráncigáltam az ágyról, és mondtam, hogy jöjjön enni. Azt felelte, nem éhes, és hagyjam békén. Kértem, hogy csak pár falatot egyen, ne sértse meg Vászikát, és jöjjön le velem a hallba. Azt válaszolta, hogy rendben van, mindjárt megy, elvégre ő is gyászol.

A konyhában ettünk a halottas kalácsból, és ittunk egy-egy hosszú lépést. A hall függönyei belemerültek a félhomályba. Sosem szerettem ezt az ócska bútorokkal teli helyiséget. Amikor apám mellett megálltunk, egy-egy fekete szélű gyászzsebkendőt adott a kezünkbe, majd leültetett minket a lócára. Összeszámoltam, legalább tíz üres szék árválkodott a fal mellett. A rokonság egy része nem mert eljönni. Mikor anyám az üres székeken sírva végighúzta a kezét, Vászika megjegyezte, hogy a szerb temető előtt Klem Pista, az asztalos Klem fia huszonkét orosz tankot számolt össze. Édesanyám nem törődött azzal, hogy segítséget nyújtson, ha lanyhulna a beszélgetés, csak nézett maga elé, és sírt. Amikor a gyászolók fölidézték nagyapa jó tulajdonságait – főleg a bátorságát emelve ki –, elmosolyodott, de mintha nem is hallotta volna, miről folyik a társalgás.

Amikor néhány hete az Ötös Őrs iskola udvaráról elvittek tíz mázsa fát, mellyel az osztálytermeket akarták kipadoltatni, nagyapa a piacon megszólított egy német tisztet, és panaszt tett, hogy mégis mit képzelnek az urak. A szülők adták össze a pénzt a deszkákra, nem lehet csak úgy elrekvirálni. A német mosolygott, és azt mondta, hogy megnézi, mit tehet. Másnap kihordták a deszkákat a vasútállomásra, és már vitte is a tehervonat Mezőhegyes felé.

A Weinrich famíliában az idők kezdete óta karácsonykor, húsvétkor vagy pünkösdkor voltak az esküvők, de nagyapának nyár közepén nem volt kedve karácsonyig várni, november 30-án, András-napon házasodott. Azt mondta, azért, mert a karácsony, az karácsony, neki megteszi november 30-a is, úgyis az a nagy szerelemjósló nap, és hogy az ő menyasszonya egy olyan András-csillagot készít, melyből minden eladósorban lévő lánynak megjósolja, hogy ki lesz az ura. Az ajtajára teszi a nevekkel teleírt csillagot, és majd minden lány megpörgetheti a keresztnevekkel teleírt szárait.

Anyám megsimogatta Katinka fejét, és próbálta nyugtatgatni, mondta, hogy elintézik holnap Herter bácsi kihantolását, bejelentik az esetet a csendőrségen, az anyakönyvi hivatalban, az egyháznál, sírhelyet, koporsót és fejfát is rendelnek. Anyám arcán szomorú mosoly futott át, majd hozzátette, hogy ha sikerül, két nap múlva, nagyapám temetésével egy napon végső búcsút vehetünk Herter bácsitól is.

13.

Azt gondoltam, tudom, mit érez Katinka. Ő elvesztette Herter bácsit, én a nagyapámat. Pedig nem vagyunk egyenrangúak a tapasztalásban. Az ő fájdalma mélyebb. Hogyan is képzelhetném magam mások bőrébe, ha még a saját életem is majdhogynem felfoghatatlannak tűnik? Itt áll előttem egy lány, aki éppen most merül el egy áthatolhatatlan és igazolhatatlan világban, egy lány, akihez csak azt hiszem, hogy van közöm, de valójában nincs.

Nekem élnek a szüleim, biztonságos burokban vagyok, ő teljesen árva lett.

Már nem emlékszem, hány Üdvözlégy, Máriát imádkoztunk el közösen, amikor megemlítettem neki, hogy a katolikus, a közös és a zsidó temető mellett van egy negyedik temető is. Erre azt felelte, hogy olyan messze lakunk a várostól, hogy csak tavaly fedeztem fel a Hunyadi utcai, várra emlékeztető evangélikus templomot is. Pedig, amikor csak tehettem, iskola után mentünk egy kört biciklivel. Kevés gyereknek volt kerékpárja, de az esetemben nem tűnt nagyzolásnak, elvégre mégis öt kilométerre volt a házunk az iskolától. Igaz, akik a hat kilométerre lévő Tompapusztáról jöttek be, gyalogosan tették meg az utat. Amikor tavaly, a vakáció első napján fagylalttal a kezemben Katinkát a vázra ültetve kanyarogtunk a keskeny járdákon, egyszer csak ott állt előttünk egy vár.

Amióta az eszemet tudom, a várvédő ostromok voltak a kedvenc történeteim. Emlékszem, hányszor mondtam: milyen kár, hogy az Alföldön élünk. Bezzeg, ha hegyvidékeken laknánk, rá lehetne látni valami szélkoptatta, romos várra.

Apám arról győzködött, hogy az Alföld az ország legszebb tája, Petőfi is milyen elragadtatva írt róla. És amikor már azt hittem, hogy a közeljövőben a csókolózáson kívül más csodában nem lesz részem, szóval, mielőtt beleéltem volna magam a kamaszos képzelgéseimbe, egyszer csak ott állt előttem egy vár. Semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy ez vár, hisz várszerű bástyája és lőablakai voltak, ráadásul rá volt írva, hogy vár. Pontosan ez a szöveg volt olvasható napverte homlokzatán:

Erős vár a mi Istenünk

Nem értettem, miért nem beszélt nekem senki a várról, mely most templomként funkcionál, hogy miért nem szerepelt azokon a képeslapokon, melyeken a város templomai láthatóak. Kimerített a jókedv, ahogy akácgallyak között szlalomozva tekertem a biciklit. Belehajtottam a petúniaágyásokba, nekimentem egy-egy kihajtott zsalugáternek. Katinka nevetve mondta, hogy ha így rázkódunk, úgy maradunk, és akkor soha nem fogjuk tudni bekötni a cipőt, és puszit se fogunk tudni adni senkinek, csak egymásnak, mert mi jól kiismerjük majd a remegésünket. Mondtam neki, hogy ez a rezgés összezavarja majd a távírdászokat is, és csupa hülyeséget adnak tovább, hogy a haszonélvezet helyett faszon élvezettet sürgönyöznek majd. Eluralkodott rajtunk egyfajta érzéki elengedettség, ahogy cél nélkül keringtünk a keskeny járdákon, és szürcsöltük a tölcsér alján megolvadt fagylaltot. Boldog voltam. Tudatára ébredtem, hogy milyen sok kaland vár még rám.

Beosontunk a kopott, olajzöld kerítés ajtaján, majd a hűvös várfal mentén egy kis parkot pillantottunk meg, ahol ott állt egy kopott szobor – mint később megtudtuk, a Szárazér partjáról elvitt régi Nepumuki Szent János szobra. Hogy miért pont az evangélikusoknál állt egy szent szobra? Állítólag a templomszolgájuk nagyapja készítette még a múlt században, és elintézte, hogy áthozzák ide. Szinte teljesen szétmállott már. A kezében lévő kereszt is kardnak tűnt. Rávágtam, hogy egy lovag, a beteljesületlen szerelem lovagja, akinek nem volt semmi rendkívüli az életében – azért is került ide, az Alföldre –, szóval vele semmi különös nem történt.

A nagy szerelmet akarta megtalálni. Beállt ácsnak, hogy a háztetők építésekor jobban lássa a lányokat. Mivel sok lánynak csapta a szelet, elterjedt róla, hogy nem is ács, és nem is lovag, hanem közönséges lator. Megfogadta, hogy csak akkor házasodik meg, ha tényleg szerelmes lesz. Eleresztett minden lehetőséget, mert úgy érezte, hogy jönnie kell majd egy mindent elsöprő érzésnek. Házat épített képzeletbeli szerelmének, berendezte a lány szobáját, majd amikor egyszer tényleg eljött a minden szempontból tökéletes lány, kiderült, hogy a lovag az ácsmesterségen kívül semmihez nem ért. Elfelejtette a kardforgatást, csak szerelmes históriákat olvasott, viszont a lány értett a tudományok nyelvén, tudott verselni, szépen énekelt, ügyesen bánt a hárfával.

A lány gyönyörű volt és okos, a lovag csúnya és csak szerelmes históriákban és az ácsmunkákban volt járatos.

A lovag rájött, hogy ő maga többet akar, mint amit nyújtani tud, lejjebb viszont nem tud adni az elvárásaiból, ezért leugrott egy félig kész ház tetejéről. Azóta állítanak májusfa-szerű, szalagokkal feldíszített fát a házak tetejére, amikor az építkezés a tetőszintig ér. Mert az is a majdnem-késznek a szimbóluma.

Katinka nevetett a mesémen. Azt mondta, nem éri be májusfával, mert egy fát bárki fel tud szalagozni.

Alig bírtam türtőztetni magam ravatal előtt, majdnem kimondtam, hogy haszonélvezet. Katinka viszont olyan üres tekintettel bámulta a ravatal fekete drapériájának fodrait, hogy gyorsan észhez tértem. Őszintén kell elbúcsúzzak nagyapától, különben minden hetedik éjszakán megjelenik álmomban.

Ezt Vászika mondta, és semmi okom nem volt, hogy kételkedjek szavaiban.

Mikor anyám pogácsával és pálinkával kínálta a virrasztókat, a huzat megnyújtotta a gyertyák fényét. Úgy tűnt, mintha a falon besűrűsödtek volna a tapéta mintái.

Voltunk már többször virrasztáson, olyankor előkerült a kártya, a férfiak beittak a konyhában, de most dermedt csend vette körül a gyászolókat. Nyilván az öngyilkosság ténye, és az oroszok fenyegető jelenléte miatt.

Amikor a gyertyatartóról lecsorgott viaszt felszedtem, és galacsint gyúrtam belőle, anyám a fülembe súgta, hogy Lacika, ágyba, majd odaszólt Vászikának, hogy kísérjen fel minket. Katinka érdeklődve rám nézett, majd jó éjszakát kívánt és mindent megköszönt. Apám odalépett mellé, és ígéretet tett, hogy holnap délelőtt elintézik Herter bácsi ügyét.

Katinka ennek ellenére azt érezte, hogy vele senki nem törődött. Kivéve engem. Vászika felkísért minket. Megmutatta Katinkának, hol mosakodhat meg, adott neki hálóinget, jó éjszakát kívánt, és visszament a virrasztók közé.

Katinka még nem csukta be az ajtaját. Bekopogtam hozzá. Mondtam, hogy gyorsan megmosdok, utána addig maradhat a fürdőszobában, ameddig kedve tartja.

Ahogy elveszve, a szoba közepén állt, kezében a hálóinggel, feltűnt, hogy olyan lágy és selymes volt a haja, mint az ötéves lányoknak, ugyanakkor arca szépsége kibontakozott már, mintegy előlegezve a felnőtt nőt. Csak mosolygott. Olyan árva, mint a kisujjam. Úgy tűnt, mintha a boldogtalanságában lett volna némi extázis. Jó éjszakát kívántam neki, majd biztattam, hogy jóra fordulnak a dolgok. Zavartan mosolygott tovább, de nem mozdult. Mielőtt becsuktam az ajtót, ismét jó éjszakát kívántam.

A fürdőszobában váratlan mozgalmasságot éreztem a szívem körül. Elvégeztem a fürdés rituáléját, és három perc múlva már az ágyamban voltam. Úgy tíz méterre volt az ajtaja az enyémtől, mégis hallottam, ahogy pár perc múlva elindult a fürdőszoba felé, hallottam a tompa neszezéseket, hallottam azt is, ahogy halk jaj-kiáltással becsukja a nehezen záródó ajtót. Amikor imádsághoz készülve kezeimet összefontam, eszembe jutott, hogy jobb lenne, ha nem mélyülne tovább a kapcsolatunk, mert a képzeletünkben már kimerítettük összes lehetőségeit, és a fenntartás nélküli barátság örök rabszolgái leszünk, és ez veszélyesebb lesz, mint a szerelem, mert olyan viszony alakulhat ki közöttünk, mintha egymás gyerekei lennénk. Mire visszatért a fürdőszobából, már félálomban voltam, és néhány perc múlva elaludtam.

Nem tudom mennyi idő telt el, talán fél óra, amikor kopogtak az ajtómon.

– Laci, bemehetek? Mondani szeretnék valami fontosat!

– Persze, gyere csak! – suttogtam kábán, nagyot ásítva közben.

– Folyton megjelenik előttem a halottak arca. Nem tudok elaludni. Más irányban van az ágy is, mint otthon. Lehet nálad aludni?

Cseppet sem lepődtem meg a kérdésén, sőt fel voltam rá készülve. Mondtam neki, hogy felhúzom az órát fél hatra, akkor át kell mennie a szobájába. Megértően bólintott, és már oda is bújt mellém. Megfogta a kezem, majd megkérdezte:

– Ugye, nem hagysz cserben?

– Nem, itt fogsz felnőni nálunk.

– Nem azt akarom, hogy itt éljek, hanem azt, hogy ne hagyj el. Ha nem akarsz a férjem lenni, légy a testvérem! Ha végleg egyedül maradok, a hajamba tekert szalagokkal akasztom fel magam!

Majd hozzátette, hogy minden várakozása dacára boldog itt, pedig sosem szeretett nálunk lenni. Túl nagy a ház, így hiába vannak a szobák telezsúfolva, akkor is üresnek érzi őket. Megkínáltam Stolwerkkel, és én is elszopogattam még egy cukorkát.

Nyitva volt az ablak, behallatszódott a tücskök ciripelése, az őzek halk vonulása.

Néhány percig arról beszélgettünk, hogy vajon elhagyták-e a várost a katonák, vagy itt szállásolták el őket valahol, majd kitalálta, hogy játsszunk halottasat, hogy maradjak mozdulatlan, semmi esetre se támadjak fel, mert akkor elrontom a játékot. Akkor ő nyer, és kitalál magának valami teljesíthetetlen jutalmat.

Hanyatt feküdtem, kezeim összekulcsoltam a hasamon, és hullává merevedve, csukott szemmel vártam. Katinka csókot lehelt a homlokomra, majd simogatni kezdett.

Kellemes érzés volt, olyan, amit addig még nem éreztem. Leginkább ahhoz hasonlatos, mint amikor egy szűk cipőt levéve boldogan mozgatja az ember elzsibbadt lábujjait.

– Feltámasztottalak – súgta a fülembe, de én nem tudtam mit mondani.

Ahogy remegve feküdtem, szinte elszédültem az idő nyers, túláradó bőségétől.

Az járt az eszemben, hogy én, aki áhítom a romlottságot, és a romlottság ízével a számban hajtom le minden este a fejem, valójában mélyebben vonzódom a tisztaság ideáljához, és igazán csak egy olyan nőt tudnék szeretni, akiről meggyőződésem, hogy feddhetetlen jellem, és aki maga mellé húzva nem hagyná, hogy kábán, gépies mozdulatokkal botorkáljak a fény és az árnyék mezsgyéjén. És ez a nő nem Katinka.

Nem tudom elmesélni, mi történt, ahhoz túlságosan is azonosultam az érzéssel, és nem is lenne mit elmesélni.. Fejem belesüllyesztettem a púpozott párnába, és néhány perc múlva már aludtam, nem sejtvén, hogy mit tervez velünk a sors.

(Ficsor Benedek: Egy kapcsolat anatómiája. Poós Zoltán A szív határai című könyvéről.)