A lengyel Nobel-díjas író monumentális regényéből, amely négy évszakon keresztül vezeti végig hőseit, a szenteste leírását közöljük, amelyből kiderül, hogyan kell elképzelni egy tradicionális karácsonyt!

Részletek Reymont Parasztok című könyvéből

Karácsony vigiliáján már hajnaltól kezdve lázas mozgás, sürgés-forgás volt egész Lipcében.

Lipce utcáin, a tó mindkét partján hangos és nyüzsgő élet folyt. Az ünnep örömteli hangulata rezgett a levegőben, áthatotta az embereket, sőt, még az állatokban is megszólalt. A fagyos, áttetsző levegőben kiáltások csendültek meg, akár a muzsika, hangos, vidám nevetés szállott a falu egyik végétől a másikig, s a szívekből öröm áradt. A kutyák hemperegtek a hóban, akár a bolondok, ugattak örömükben és kergették a házak körül lábatlankodó varjakat; az istállókban nyerítettek a lovak, kihallatszott a tehenek nyújtott, vágyódó bőgése, s mintha még a hó vidámabban csikorgott volna a lábak alatt, a szántalpak süvítettek a kemény, simára csiszolt utakon, a füst kék oszlopokban, nyílegyenesen szállt a magasba, a házak ablakai pedig úgy kápráztak a napfényben, hogy szinte sértették a szemet. S minden tele volt lármával, gyerekekkel, mozgással, a lékeknél tolakodó libák gágogásával, hívogató kiabálással; nyüzsögtek az emberek az utakon, a házak előtt, a bejárókban s a hó lepte gyümölcsösökön át minduntalan fel-felpiroslott egy-egy asszony szoknyája, aki éppen átszaladt a szomszédba, s futás közben meglökték a fákat, bokrokat, hogy csomókban hullott róluk a hó ezüstös pora.

A házban nagy volt az elevenség. Józka dúdolva vagdalta ki színes papírból a mindenféle csudát, hogy felragassza majd a gerendára meg képek keretére – olyan lesz tőle, mintha eleven színekre lenne festve, hogy csak úgy káprázik, mint a szivárvány. Jagna pedig vállig feltűrt ruhaujjal tésztát dagasztott a dagasztóteknőben és anyja segítségével olyan hosszú fonott kalácsokat sütött, hogy szinte olyanok voltak, mint a kerti ágyások, amelyekbe petrezselymet vetnek. Majd valamivel fehérebb finomlisztből kenyeret dagasztott és sietve forgolódott, mert már megkelt a tészta és ki kellett szakítani. Olykor-olykor Józka munkája után nézett, máskor a túrós és mézes lepény után, amely már a dunna alatt melegedett és várt a kemencére.

Már dél felé járt az idő, mikor Jagna elkészült a kenyér kiszaggatásával. Deszkára helyezte a kenyereket, megpaskolta és bekente tojásfehérjével, hogy ne repedjenek meg a tűzben. Ekkor Witek bedugta fejét az ajtón és így kiáltott:

-         Hozzák az ostyát![1]

Mert a kántor nagyobbik fia, Jasio, az, aki iskolába járt, már reggel óta hordta szét az ostyát öccsével együtt.

Minden házban, gazdagoknál és zselléreknél egyaránt, sőt, a legnyomorultabb szegényeknél is öltözködtek és áhítatosan várakoztak. A szoba keleti sarkában mindenütt gabonakévét állítottak fel, a lócákat és asztalokat fehérített vászonnal terítették le, alája szénát hintettek és lesték az ablakon át az első csillagot.

De nem tűnt fel rögtön este, ahogy fagyos időben szokott, mert mikor kialudt az alkony utolsó lángja, szinte kék füst vonta be az eget, és egészen beleolvadt a szürkeségbe.

Józka meg Witek jól átfázott, mert a tornác előtt álltak lesben, míg az első csillagot megpillantották.

-         Feljött! Feljött! – kiáltott fel hirtelen Witek. […]

-         Íme a három királyok csillaga, a betlehemi csillag, melynek fényében született a mi Urunk, dicsértessék az Ő szent neve!

-         Itt az idő vacsorázni, mert az Ige testté lőn! – szólt Roch.

Bementek a házba és azonnal körülülték a magas, hosszú lócát.

Ünnepélyes csend lett a szobában.

S bár éhesek voltak, mert csak száraz kenyeret ettek egész nap, lassan, méltóképpen fogyasztották az ételt.

Legelőször savanyított céklaleves volt gombával, hozzá egészben főtt krumpli. Azután hering következett, lisztbe mártva és kendermagolajban kirántva. Azután mákos tészta búzalisztből, utána káposzta gombával, szintén olajjal elkészítve, s végezetül Jagus igazi csemegét tálalt fel: pohánkalisztből való, mézzel gyúrt és mákolajban kisütött pogácsát. Mindehhez csak kenyeret harapdáltak, mert süteményt és kalácsot, ami tejjel és vajjal készült, ezen a napon nem illett enni.

Még be se fejezték a vacsorát, amikor valaki megzörgette az ablakot.

-               Nem kell beereszteni, se hátranézni, a gonosz lélek az, még befurakodik, s itt marad egész éven keresztül! – kiáltott fel Dominikowa.

Letették a kanalat és riadtan figyeltek. A kopogás megismétlődött.

-         A Kuba lelke! – suttogta Józka.

-               Ne butáskodj, valami szegény lesz. Ezen a napon senkinek sem szabad éheznie, vagy szállás nélkül maradnia – szólalt meg Roch és fölkelt, hogy kinyissa az ajtót.

Jagus Tynka volt. Alázatosan állott meg a küszöbön és sűrűn hulló könnyein keresztül csöndesen kérte:

-         Adjanak valami zugot, meg legalább azt a falatot, amit a kutyának vetnének! Könyörüljenek meg az árván… Vártam, hogy meghívnak a gyerekeim… vártam… a szobámban olyan hideg van… hiába dideregtem… hiába… Édes Jézusom… most mint a koldus… mint… a tulajdon gyerekeim… magamra hagytak, egy falat kenyér nélkül… rosszabbul, mint a kutyát… és náluk hangos a ház, tele van emberekkel… jártam a ház körül… benéztem az ablakon… hiába…

-         Üljön le közénk! – szólt Boryna. – Mindjárt este el kellett volna, hogy jöjjön, nem kellett volna a gyerekei kegyére várni… csak a szeget ütik jókedvvel a koporsóba, az utolsó szegeket, hogy megbizonyosodjanak benne, hogy már nem jön többé vissza.

És nagy jóindulattal szorított neki helyet maga mellett.

Csönd lett a szobában, meleg, szíves, áhítatos és ünnepélyes csönd, mintha ott köztük szunnyadozna a szentséges kisded Jézus.

A tűzhelyen hatalmas tűz égett, egyre rakták rá a fahasábokat; vígan pattogott, megvilágította az egész szobát, hogy csak úgy csillogott a képek üvegje, piroslott a befagyott ablak. Ők pedig a lóca körül ültek, a tűzhely előtt, és halkan, komolyan beszélgettek.

Azután Jagus kávét főzött, bőven megcukrozták és lassan iddogálták…

Majd Roch kivett kebléből egy rózsafüzérrel átkötött könyvet és halkan, meghatott hangon olvasni kezdte.

Sokáig olvasta ezt a történetet, közben hangja erősödött, imádságossá vált, szinte énekbe ment át, mintha a szent litániát mondaná. Valamennyien áhítatos csendben ültek, hallgatásba merült szívük csendjében, csodától elkápráztatott lelkük remegésében, mélyen átérezve, milyen kegyelemben részesítette az Úr a népet!

Roch pedig folyton olvasott, mígnem Józka, aki lágyszívű, érzékeny leányka volt, meghatottan felzokogott az Úr keserű sorsán, Jagus pedig, tenyerére támasztva arcát, szintén sírt, hogy ujjain át potyogtak a könnyei. Fejét Jendrzych háta mögé rejtette, aki tátott szájjal hallgatta a felolvasást…  

-         Witek, gyújtsd meg a lámpát, kimegyünk a tehenekhez. Az Úr születésének éjszakáján minden barmocska megérti az emberi beszédet és meg is tud szólalni, merthogy az Úr köztük született. Ha bűn nélkül való ember szólítja meg, emberi hangon válaszolnak. Ma egyenlők az állatok az emberekkel, és együtt éreznek velük, azért az ostyában is osztozni kell velük…

Mindnyájan az istállóba indultak, Witek elöl ment a lámpással.

A tehenek sorban feküdtek egymás mellett. Lassan, fennhangon kérődztek, de a világosságra és az emberi hangokra nyögni kezdtek, nehézkesen fölkeltek, s az ajtó felé fordították hatalmas, nehéz fejüket.

Jagna öt részre törte az ostyát és egyenként a tehenek fölé hajolva, megjelölte szarva közt mindegyiket a szent kereszt jelével. Azután egy-egy darabkát tett a szájukba, széles, reszelős nyelvükre.

-         A lovaknak nem ad? – kérdezte Józka.

-         Nem voltak ott abban az időben az Úr születésénél, hát nem lehet.

Visszatértek a szobába és Roch így szólott:

-         Minden teremtmény, minden fűszál, még a leghitványabb is, a legkisebb kavics, még az alig látható csillag is, mind érez ma, minden tudja, hogy megszületett az Úr.

(Fordította: Tomcsányi János)